4. fejezet THE END

~ Sziasztok! Ez itt hivatalosan is az utolsó része a történetnek. Mielőtt bárki megkérdezné, eleve ilyen rövidre terveztem,úgyhogy nagyon sajnálom ha ezzel csalódást okoztam bárkinek is. :( Ezt a ficit csak azért írtam hogy örömöt szerezzek azoknak akiknek J-hope a kedvencük és nem nagyon találnak róla történeteket,de az írásának minden egyes percét élveztem és remélem ti is élveztétek :) <3 Viszont annak aki szeretne tőlem még olvasni annak ajánlom a másik történetemet, amit viszont szeretnék a végtelenségig írni :) Ez pedig egy Namjoon fanfiction
 a Link: http://gyilkossegitseg.blogspot.hu/2016/05/prologus.html
Jó olvasást! ^^ <3 ÉS SAJNÁLOM!!! :( <3

 Azon az egy alkalmon kívül még nagyon sokszor találkoztunk Jiminnel, és már szinte rutinként együtt mentünk le vásárolni, illetve sokszor áthívtam ebédelni. Bár a barátjával nem találkoztam az elmúlt két hét alatt, de hála Jiminnek nagyon sokat megtudtam róla, így még ha nem is láttam sose az arcát, úgy éreztem mintha már évek óta ismerném. Ez mind így is volt amíg egyik alkalommal izgatott kopogást hallottam az ajtómon. Gyorsan nyitottam és egy izgatott Jimin futott be.
- Istenem Jane, nem fogod elhinni mi történt! - ugrándozott. Egyszerűen nem bírtam nem nevetni rajta, olyan aranyos volt.
- Mondjad!
- Tegnap beszélgettem J-hope-al és azt mondta, hogy annyit szoktam beszélni rólad hogy megpróbál ma hamarabb hazajönni. Végre találkozni fogtok! - forgatott meg a levegőben.
- Ez nagyszerű! - végre találkozni fogunk.
- Várj, még nincs vége! Most hívott Yoongi hyung, és azt mondta ők is meglátogatnak minket!
- Tényleg?
- Tényleg!
És itt kezdődött el az az örűlt ugrándozás kettőnk részéről, ami miatt a szomszédok nagyon sokszor pöröltek ránk. Hogy felkészüljünk úgy döntöttünk, nálam tartjuk az összejövetelt, ezért szóltunk az idősebbeknek hova jöjjenek. Én gyorsan rendet raktam és ChimChimmel elkezdtük csinálni az ételt. Viszonylag elég hamar kész lettünk. Kifulladva ültünk le egymás mellé és hamarosan mindkettőnk szeme lecsukódott.
***
Hatalmas zajra ébredtem fel amit nem tudtam hova rakni. Amikor végre rávettem a szemeimet hogy ki nyíljanak csak annyit láttam hogy Jimin valamit nagyon keres a hűtőmben.
- Te meg mit csinálsz? - kérdeztem miközben az álmot próbáltam kitörölni a szemeimből.
- Nagy bajban vagyunk!
- Miért? - siettem oda mellé.
- Elfelejtettük a desszertet - nézett rám kétségbeesetten, mire nagyot sóhajtottam. Azt hittem valami komolyabb dologról van szó.
- Miért kéne?
- Nos a fiúk rémesen édesszájúak...Plusz azt mondtam nekik hogy lesz - nézett rám kis kutya szemekkel. Istenem, miért nem tudok az ilyeneknek nemet mondani?
- Rendben. Akkor szerintem menj le abba az ázsiai boltba, ami a sarkon van. Hátha találsz valamit amit mind szerettek, mert nekem már nincs erőm sütni vagy bármi mást csinálni - ásítottam, mire beleegyezően bólintott.
Még akartam volna mondani neki valamit, amikor egyszer csak fordult a zár, kinyílt az ajtó és Jay lépett be rajta. Egy ideig döbbenten figyeltük egymást, tekintetét egyszer hol felém hol pedig Jimin felé fordította. Míg végül szomszédom törte meg a csendet.
- Akkor én szerintem most gyorsan leszaladok - mondta és ügyesen kisurrant az ajtón, magunkra hagyva kettőnket.
- Szóval... - szólalt meg végül Jay - Ennyi volt, igaz?
- Ezt hogy érted?
- Csak azért mert messze vagyok képes vagy megcsalni? Többet vártam el tőled...
- Te meg miről beszélsz? Jay, ő csak az új szomszédom! Kérte hogy segítsek neki és...
- Ne akard ezt nekem bemesélni! - ordított közbe - Elegem van hogy állandóan ahányszor együtt aludtunk, te annak a szerencsétlen Hobinak vagy ki a szarnak a nevét emlegetted, az ő nyakláncát hordod, és amint adódik egy alkalom képes vagy megcsalni!
- Én nem...
- Elég! - vágott ismét közbe és bezárta a köztünk lévő távolságot - Ennek most véget vettek! - mondta és kitépte a nyakamból a kolibrit és a földhöz vágta, ami nagy csörrenéssel darabokra tört.
- NEEEE! - kiáltottam fel. Könnyeim megállás nélkül folytak és lábaim megadták magukat és térdre estem.
- Ég veled Mia.. - mondta Jay és léptei távolodni kezdtek, aztán egy hatalmas csattanást hallottam. Mikor felnéztem láttam amint a nyitott ajtónál ott állt volt barátom az arcát fogja, előtte pedig egy fekete hajú srác ökölbe szorított kézzel.
- Hozzá merj érni még egyszer - mondta gyilkos tekintettel a srác, aztán aggódva indult el felém.
Majd megállt előttem, leguggolt hozzám és egyik kezét végighúzta az arcomon.
- Mia...
- Hoseok! - hallottam meg mögötte egy mély hangot, ami egy szőke hajú sráctól származott.
- Hobi... - néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben a könnyeimet próbáltam eltüntetni, mire ő elmosolyodva bólintott és mutató ujjával elkezdte törölgetni a szemem.
- J-hope! - hallottam meg most már mögötte Jimin hangját.
Akkor már semmi sem érdekelt és a könnycsatornáimat szabadjára engedve, bőgve szorítottam magamhoz rég nem látott barátomat. El sem hiszem hogy mind végig csak egy fal választott el tőle...
- Hiányoztál..
- Mondtam hogy meg foglak találni csak legyél türelmes... - nevette el magát.
- Szeretlek - mosolyogtam bele a nyakába.
- Én is szeretlek...

3. fejezet

- Ezt soha ne vedd le, hogy később is megtalálhassalak! Megígéred?
- Megígérem - és közben könnyeim megállás nélkül folytak - Szeretlek Hobi! - szorítottam meg ismét.
- Én is téged. Vigyázz magadra Mia, rendben? - szorított ő is magához, amire én már csak bólogatni tudtam a könnyek miatt. 

Frissen pattantam ki az ágyból és igyekeztem mindent a lehető leggyorsabban elintézni. Ma szombat volt és ha átakartam az új szomszédaimat hívni ebédre akkor sietnem kellett. Szinte egyik helyről a másikra csúszkáltam a zoknimban. Egyik alkalommal amikor azt hittem végre végeztem,de láttam hogy nincs rajtam gatya,az ajtóból rohantam vissza a kanapéhoz,ahol majdnem le is fejeltem a dohányzóasztalt. Mikor azt is végre felrángattam magamra, futottam vissza az ajtóhoz és a cipővel nem is törődve kopogtattam át a szomszédos házba. Vártam és csak vártam vigyorogva,mint egy vadalma,mire végre meghallottam a zár kattanását és egy borzas, vörös fejjel találtam szembe magam. Amint találkozott a tekintettünk, elmosolyodott és kérdőn nézett rám.
- Szia. Minek köszönthetem ezt a korai ébresztést?
- Bocsánat, nem akartalak felébreszteni - lohadt le az arcomról a mosoly.
- Semmi baj. Már ébren voltam egy ideje, csak egy kicsit még komásan érzem magam - nevetett fel.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy mivel most nemrég költöztetek ide és az új szomszédokat illik illedelmesen üdvözölni, hogy lenne-e neked és a barátodnak átjönni hozzám ebédre? - hadartam el gyorsan. Egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni, zavarba hozott ahogy a tekintetét belemélyesztette az enyémbe, mintha ettől függne az élete.
- Ó... - csak ennyit tudott mondani és zavarában ő is a nyakát kezdte vakargatni - Nos a barátom most is dolgozik,de én szívesen átjövök, ha nem zavarok - tette hozzá mosolyogva.
- Dehogy zavarsz! Örülök ha néhanapján van valami társaságom. Akkor olyan délkörül gyere át! És most nyugodtan kopoghatsz.
- Ó, rendben - vörösödött el szegény. Egyértelműen aranyos. Elég Mia,nem szabad! Van barátod!,korholtam magamat - Akkor majd délben! - szólt még utánam.
- Oké - csuktam be végre magam után a bejárati ajtót.
Egyszerűen nem tudtam nem vigyorogni, sőt örömömben ugrálni kezdtem és a levegőt bokszolni. Aztán amikor felugrottam a kanapéra és majdnem leestem gyorsan leállítottam magam és lihegve ültem le rá, miközben finoman az arcomat ütögettem.
- Oké, oké nyugi! Gondolkozz Mia, gondolkozz! Mit akarunk neki egyáltalán készíteni? Jézusom, azt se tudom egyáltalán mit szeret! - ugrottam fel ismét ijedtemben.
- Nem,nem, nem esünk kétségbe! Biztos van valami - szinte már fel s alá rohangáltam a konyhában. Teljesen kiborultam.
- Idióta! Legalább annyi eszed lett volna hogy megkérdezed.... Meg van! Spagetti! Azt mindenki szereti! - kiáltottam fel örömömben - Remélem...
Gyorsan neki is láttam hogy kitakarítsam a lakást és viszonylag elviselhetővé tegyem a kinézetét. Több mint három zsákot összegyűjtöttem felesleges szeméttel. Azt viszont tudni kell rólam hogy bár nőből vagyok,de nálam egy rendrakás abból áll hogy a felesleges dolgokat a nappaliból átdobálom a többi szobába,amit amúgy se használ senki. Mikor ezzel is végeztem nekiláttam a főzésnek. Sosem szoktam magamra főzni, bár tény hogy anya tanított és jól is ment,de ahhoz én valahogy mindig is túl lusta voltam. Előkerestem a receptet amit még anya írt le nekem és hozzákezdtem. Mire dél lett készen is lettem és már az ajtót figyeltem. Aztán hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Kinyitottam és Jimint látva újra hatalmas vigyor terült el az arcomon, főleg amikor megláttam a csokrot a kezében.
- Szia. Gondoltam hozok egy kis ajándékot ha már vendégségbe jöttem - mosolygott ő is rám.
- Köszönöm,de nem kellett volna. Gyere csak nyugodtan beljebb.
Amíg én a virágokat vázába raktam Jimin a kanapén várakozott és amikor én kész lettem leültünk az asztalhoz.
- Nos, nem tudtam hogy mit szeretsz vagy ilyesmi úgyhogy sajnos csak ezzel tudok szolgálni - nyújtottam felé a neki kiszedett spagettit.
- Ó, ez tökéletes. Semmi baj. Sokan tartják problémának hogy nem tudják mit eszik egy koreai, de amúgy semmi különöset - próbált megnyugtatni.
- Akkor jó. Jó étvágyat!
- Jó étvágyat neked is. Wooooww... - mondta teli szájjal - Ez valami mennyei! - nézett rám csillogó szemmel. Alig tudtam visszatartani a nevetésemet.
- Köszönöm - mondtam és éreztem hogy a fejem még egy árnyalattal vörösebb lett.
- Erről az egyik barátom főztjei jutnak eszembe. Ő is remekül főz,de hát ne számítson senki másra ha valaki úgy szeret enni,mint ő. Egyszer látnod kell enni őt. Olyan olyankor mintha két teniszlabdát rágna - mesélte izgatottan - J-hope nem is tudja miről marad le...
- J-hope? - néztem rá csodálkozva.
- A barátom akivel ide költöztünk - magyarázta - Ő különösen rajong az ilyen ételekért, főleg az amerikai ételekért. Igazán sajnálom hogy ő nem tudott eljönni - nézett rám szomorúan.
- Semmi gond. Majd legközelebb. Hogy-hogy kiköltöztettek ide?
- J-hope-nak személyes ügyeket kellett elintéznie plusz a vérében van az utazás. Meg aztán kezdett egyre híresebb lenni otthon és nagyon elakart szabadulni - olyan izgatottan mesélte a barátja életét,mintha valami világszenzációt mesélne. Mintha csak magamat látnám. Ezt nevezik igazi barátságnak.
- Az a gyerek igazi tánc prodigy. Egyszer majd meg kell nézned.
- Én benne vagyok.
Még sokáig beszélgettünk,de egy idő után neki mennie kellett vissza pakolni nekem pedig írnom kellett tovább,hiszen egy teljes napot kihagytam. Gyorsan telefonszámot cseréltünk és elköszöntünk. Egészen későestig dolgoztam. Gyorsan elmentem fürödni,átöltözni és eldőltem az ágyamon. Határozottan örültem az új szomszédnak. Kedves volt, folyton mosolygott és aranyos volt ahogy teljes lenyűgözöttséggel beszélt a városról, az otthonáról, a családjáról, de főképpen a barátairól. Ahogy egyre többet tudtam meg róla egyre több ihletem lett, sőt teljesen elfeledkeztem Jay-ről,anyáékról...Kivéve róla...Hogy akarok én túl lenni rajta,ha egy ilyen helyes pofi,mint amilyen Jimin, se tudja elfeledtetni? Nagyot sóhajtottam,mire megcsörrent a mobilom. Amint megláttam a kijelzőjén a nevet, elmosolyodtam.

Feladó: Jiminnie
Alszol már?  

Én: 
Még nem, miért?

Jiminnie:
Van kedved holnap délután sétálni egy kicsit? ;) Most már semmi olyan komolyabb dolgom nincs és unatkozom... ;( 

Én:
De, szívesen! :D *-*


Jiminnie:
Szupi :D Akkor majd 3-ra jövök. :)

Én:
Oksa :)

Jiminnie:
Na! Tessék aludni most már kisasszony! :D :*

Én:
Igenis uram! :D Jó éjt... :) 

Jiminnie:
Jó éjt! :) <3

Mosolyogva raktam a párnám alá a telefonom és szép lassan álomba szenderültem. 
- Jó éjt Jimin....Jó éjt Hobi...Siess vissza amilyen gyorsan csak tudsz... 

2. fejezet

Kopp!
Hallottam egy nagy koppanást a falon.
Kopp!
Ismét. Rendszertelen volt, de még is volt benne valami. Mintha valaki egy bizonyos ütemre verte volna a falat. Beletelt egy kis időbe mire magamhoz tértem és tovább hallgatózva rájöttem hogy az a bizonyos valaki valószínűleg felszögel valamit, legalább is csak is annak lehet ilyen hangja. Nos akárkik is az új szomszédaim nagyon nem akarhatják a költözködést elhúzni, ha már reggel nyolckor kalapálnak, gondoltam miközben a maradék álmot is kidörzsöltem a szememből. Ennyit a nyugtató alvásról. Szép lassan felültem az ágyból és még kicsit komásan kibotorkáltam a kis konyhámba. Nem volt nagy a lakás, egy hatalmas nappali volt amiből balra nyílt a fürdő mellette az öcsém régi szobája, jobb oldalt egymás mellett az én szobám és a szüleim azóta is érintetlen szobája. Rögtön a bejárat mellett volt egy kis beforduló a konyhának és a nappaliban volt az étkező is. A szekrények között turkálva előkerestem a kedvenc bögrémet, amit még Josh-tól kaptam. Bár nem vagyok egy film és sorozat függő, de mindig is szerettem vele együtt nézni a Kalandra felt amikor még fiatalabbak voltunk. Miközben néztük sokszor meg is jegyezte mennyire hasonlítok Jake-re az állandó okoskodásommal és a mérhetetlen lustaságommal. Így amikor egy Jake-es bögrét hozott nekem a szülinapomra nem tudtam hogy örüljek vagy hozzá vágjam dühömben. Végül maradtam abban hogy megköszöntem, majd nyakon vágtam célzásképpen. Azóta nagy becsben őriztem és most is óvatosan helyeztem a konyhapultra, majd kivettem a hűtőből a tejet és felöntöttem a feléig a bögrét. Egy ideig haboztam, vajon kakaót igyak megint vagy kávét. Még egy ideig néztem a két tartályt, míg aztán úgy döntöttem inkább a kávé, mert tudtam hogyha nem kapom meg a napi adagomat akkor képes leszek behúzni a szomszédnak ha tovább fog kopácsolni. Mikor készlet ledőltem az egyik fotelra a nappaliban és belekortyoltam az életet adó sötét folyadékba.
Kopp! Kopp! Kopp!
Istenem, miért pont ma kell ezt csinálnia?
Kopp! Kopp!kopp! Kopp!
Nem bírom tovább....
Kopp! Kopp! Kopp! Kopp! Kopp!
Na jó! Elég volt, nem bírom tovább! Mindjárt széthasad a fejem... Gyorsan kiittam az utolsó cseppet is a bögréből, beraktam a mosogatóba berontottam a szobámba. Elővettem pár tiszta ruhát, megfogtam a törölközőm és elindultam a fürdő felé. Bezártam magam mögött az ajtót és füleltem. Bár így is hallottam a kopogást, de még mindig halkabb volt itt a lakás másik végében. Szépen beállítottam egy kellemes hőmérsékletre a vizet és elkezdtem engedni a kádba. Kinyitottam a fürdő kis szekrényét, előkerestem a kedvenc tusfürdőmet és a víz sugár alá nyomva figyeltem ahogy a kis buborékok elkezdtek feltűnni a kavargó víz körül. Aztán én is levetkőztem és bemásztam a vízbe. Amikor már úgy láttam hogy elég víz és hab van a kádban elzártam a csapot és szép lassan hátradöntöttem a fejem a hideg kádfalnak, minek hatására a hideg végig járt a testemen, és a meleg víz ellenére is kirázott a hideg. Ahogy hallgattam a fájdalmas csöndet, kezem akaratlanul is megint a kolibrire tévedt a nyakamban és ujjaim közt csavargatva játszottam vele. Gondolataim megint egy kisfiúra terelődött vissza és újra és újra lejátszottam a fejemben azt az egy napot, szívem pedig egyre fájdalmasabban és fájdalmasabban dobbant, amíg már éreztem hogy könnyeim ismét elkezdtek folyni szép lassan végig az orrom mentén, majd az állkapcsomról egyenesen a meleg vízbe pottyantak bánatosan. Gyorsan megráztam a fejem és inkább próbáltam a barátom Jay arcát arcom elé képzelni. Már két éve együtt voltunk és ugyan nagyon boldogok voltunk, mégis a munkája miatt el kellett utazni egy kis időre New Yorkba. Ez nagyon nem is zavart, mert mindig is el kellett utaznia, de ezúttal azt se tudta megmondani mennyi időre megy el és már három hónapja nem láttam. Bár azt tűnt volna logikusnak ha addig amíg nem találkozunk újra szünetet tartunk, de mégis úgy döntöttünk mindketten hogy megpróbáljuk ezt az időszakot csak Spype-al túlélni. Ahogy így teljesen ellazultam szemeim már nem bírták sokáig, és ugyan hiába ittam meg a kávét, újra elaludtam.
***
Hosszú és hangos csörrenésre ébredtem. Szinte majdhogy nem kivágódtam a kádból és amikor magamhoz tértem akkor jöttem rá hogy az ami ezt a zajt kelti az a csengőm. Gyorsan felkaptam a köntösöm és rohantam a bejárat felé.
- Jövök már! - kiáltottam.
Kinyitottam az ajtót és meglepetésemre egy nálam max pár évvel fiatalabb srác csöngetett egyik kezében egy kalapáccsal. Hogy őszinte legyek kissé megijedtem,de amikor végigmért már inkább csak szégyelltem magam. Lehet még is fel kellett volna előtte rendesen öltöznöm?
- Öhmm,bocsánat a zavarásért, látom nagyon elfoglalt vagy,de sajnos kifogytam a szögekből és azt akartam kérdezni hogy tudsz te esetleg adni? - nézett rám mosolyogva,minek hatására amúgy is kicsi,húzott szemei teljesen eltűntek. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal csak mosolyogtam.
Aranyos volt. Volt valami megnyugtató benne és ez tetszett, akkor erről a szemmosolyról ne is beszéljünk,főleg a kissé érdekes akcentusa.
- Jaj dehogy zavartál! Mindjárt megnézem,addig gyere nyugodtan beljebb,ne ácsorogj az ajtóban! - invitáltam beljebb az új szomszédomat és már mentem is az öcsém szobája felé.
- Rendben. Igazán köszönöm a segítséget - mosolygott vissza,majd ő is beljebb lépett.
Miközben kutattam kikiáltottam neki:
- Mit csinálsz amúgy tulajdonképpen hogy ennyi szög kell?
- Ohh... A barátomnak megígértem hogy fölrakom a szobájába a képeit. Sajnos napi 17 órában dolgozik, így egyenlőre én vagyok a komornyik a lakásunkban.
- Akkor lesz mit meghálálnia neked - nevettem fel.Hol a francba lehetnek a szögek? - És honnan jötettek?
- Szöulből. A barátomnak van egy kis személyes elintézni valója itt ezért gondoltam elkísérem hogy ne legyen egyedül.
- Ez igazán rendes tőled. Áhá! Megvannak! - kiáltottam fel és már vittem is neki - Tessék itt vannak - nyújtottam felé.
- Köszönöm szépen! Igazán hálás vagyok ezért - mondta és már nyújtotta is a kezét a dobozért,de mielőtt hozzáért volna visszarántottam.
- Viszont ha lehet a kopácsolást legközelebb inkább délutánra halaszd - mosolyogtam rá.
- Ohhh...Ennyire áthallatszana? Nagyon sajnálom,fogalmam sem volt erről! - hajolt meg előttem 90 fokos szögben.Hmmm...Ez biztos valami koreai szokás. Emlékszem hogy a Jung család is mindig így köszönt nekünk ha átjöttek látogatóba.
- Jaj nem kell meghajolnod! - próbáltam felegyenesíteni,ami sikerült is és két megrökönyödött szemmel találtam szembe magam - Engem nem zavar, csak a hatalmas csend után kicsit váratlanul ért.
- Nos,mindenesetre sajnálom,majd akkor inkább délután fogom ezeket használni - rázta meg a kezében a szögekkel teli dobozt.
Már indult is visszafelé,amikor még gyorsan visszafordult.
- Oh,el is felejtettem rendesen bemutatkozni. A nevem Park Jimin - hajolt meg ismét, aztán mintha hirtelen észhez tért volna a mozdulat közepén megállt - Bocsánat,ti amerikaiak nem is így szoktátok - aztán felém nyújtotta a bal kezét.
Az egész olyan mulatságos volt hogy egy picit fel is nevettem.
- A másik kéz - javítottam ki,mire ő csodálkozva nézett rám,mintha nem értette volna azt amit mondtam. Aztán magához tért,zavarában átvezette kezét répa vörös haján,végül felém nyújtotta jobb kezét és sajnálkozva,szégyellve amit csinált rám mosolygott. Határozottan aranyos. Jesszusom Mia,fejezd be! Neked van barátod! - Jane - ráztam meg végül a kezét.
- Nagyon örvendek Jane. Nos nekem mennem kéne tovább pakolni. Remélem majd még fogunk tudni beszélni,ha már mindketten jobb kondícióban leszünk - lépett ki végül a bejárati ajtón.
- Én is. Szia! - köszöntem el.
- Szia! - mondta és becsukta maga mögött az ajtót.
Hát ez fura volt. De határozottan örültem neki hogy egy ilyen személy lett az új szomszédom. Friss hús a sok kövület között,gondoltam és visszaindultam a fürdőbe rendesen felöltözni. Hogy miért nem mondtam el neki az igazi nevem? Mostanában megtanultam hogyha nem akarom magamra felhívni a figyelmet hogy ki is vagyok én,akkor álnevet adok meg és így senki nem zavarja meg a magánéletem. Ezért adtam meg neki is inkább az egyik kedvenc könyvem főhősnőjének nevét. Még sokáig gondolkodtam,aztán végül arra jutottam,hogy esetleg áthívom holnap ebédre az új szomszédaimat. Holnap szombat,így még az is nagyon valószínű hogy Jimin barátjával is találkozhatok. Nagyon sóhajtottam,de amikor láttam hogy már öt óra és az irományomhoz szinte semmit se írtam még, mély levegőt vettem és a laptopommal az ölemben elhelyezkedtem az ágyon és nekiláttam írni. Most már a szomszédban zajló kopácsolás sem zavart,sőt örültem annak hogy van valami alapzaj. Őszintén szólva ez a találkozás kisebb ötletet adott és ami ihlet csak volt bennem mind gyorsan begépeltem. Egészen este kilencig dolgoztam,amikorra is már kifogytam minden ötletből és már nagyon fáradt voltam. Gyorsan elintéztem az esti rutinomat és a szobámba visszatérve elküldtem menedzseremnek az új művet hogy nézze meg. Miközben feküdtem elnevettem magam a gondolatra hogy egy ilyen találkozás kellett ahhoz hogy visszakapjam az életemet,az ötleteimet és hogy megszülessen az új karakterem Dave.    

1. Fejezet

- Mia,gyere már! - hallottam meg messziről az Ő hangját.
- Jövök!- raktam félre a babaházam, és mosolyogva szaladtam le a lépcsőn hogy köszöntsem a barátomat.
***
Már többmint tizennégy év telt el azóta hogy elbúcsúztunk egymástól. Hiányzott, bár már szinte nem is emlékszem arcvonásaira. Viszont jól emlékszem arra a pillanatra amikor odaállt elém a nálam már akkor jóval magasabb, Hoseok és szipogva közölte velem, elköltöznek. De kezdjük a legelején. Még két éves voltam amikor a mellettünk éveken át üresen álló lakásba, egy fiatal házaspár költözött egy három éves kisfiúval. Szüleim hamar összebarátkoztak az új szomszédokkal, akiket gyakran áthívtak ebédre vagy csak beszélgetni. Bár úgy gondolták hogy nehezen fogunk egymással a kisfiúval megbarátkozni, ezt ő gyorsan megcáfolta, hiszen amint meglátott, magához ölelt és széles vigyor terült szét az arcán.
- Ajaj,azt hiszem ebből valami nagy lesz egyszer-mondogatta apa mindig.
És igaza is volt, mert ahogy az évek teltek, én és Jung Hoseok vagy ahogy én szólítottam, Hobi legjobb barátok lettünk. Vagy legalább is én azt hittem hogy csak barátok vagyunk. Míg ő egyke volt addig nekem volt egy nővérem,Sam és később született még egy öccsém, Josh. Nővérem már akkor egy igazi szépség volt, ami sokaknak feltűnt, nagy szörnyűlködésemre Hobinak is. Akkorrára nőtt bennem az irigység akkoriban hogy képes voltam akár sokkal lányossabb ruhákat felvenni csak hogy felkeltsem barátom érdeklődését kisebb nagyobb sikerrel. Aztán eljött az a pillanat amiben reménykedtem hogy sose fog. Hobi szülei csödbe kerültek és már nem tudták a lakásukat fizetni ezért vissza kellett költözniük Szöulba a nagyszülőkhöz. Egymást szorongatva álltunk a repülőtéren míg végül a szüleinknek sikerült elválasztania minket. Volt egy ezüst lánca Hoseoknak amit még egyszer én találtam neki az egyik óvodás túránk alatt, amire ő később apukájától kapott egy kis kolibrit ábrázoló szerkezetett. Mielőtt végképp eltűnt volna az életemből, a kezembe nyomta és megszórította vele együtt a kezem is.
- Ezt soha ne vedd le, hogy később is megtalálhassalak! Megígéred?
- Megígérem-és közben könnyeim megállás nélkül folytak - Szeretlek Hobi! - szorítottam meg ismét.
- Én is téged. Vigyázz magadra Mia, rendben? - szorított ő is magához, amire én már csak bólogatni tudtam a könnyek miatt.
Egészen addig meg sem mozdultam amíg teljesen el nem tűnt a szemeim elől, aztán végül anyukámnak kellett ki kísérnie.
- Nyugodj meg kislányom! Az ilyen barátságok örökké tartanak. Eljön majd a pillanat amikor újra találkozhatsz vele-próbált nyugtatni. Bár még csak hat éves naiv gyerek voltam, de reméltem hogy minden amit mond az igaz.
Azóta az a tizennégy év szinte elröppent. És most itt ülök húsz évesen abban a kávézóban ahol egymás szülinapjait ünnepeltük, és nosztalgiázva iszogattam kedvenc forró csokinkat azon tünödve hogy ismét el telt egy év nélküle. Sok minden megváltozott. Megszületett Josh, apa autóbalesetben meghalt, aminek következtében mi is megfogyatkoztunk anyagilag és anya is mély depresszióba esett velem együtt. Eltűnt egy újabb olyan személy a családból aki a mosolyt és az életet szolgáltatta. Aztán jött egy hatalmas ugrás, amikor gimis éveinkben egy cég felfedezte Samet, így nővérem hamar elkerült a háztól és megkezdte Miamiban modell szakmáját. Pénzből nem fogytunk ki, mert a fizetéséből mindig küldött haza, de mivel alig engedték haza nagyon hiányzott mindenkinek. Aztán egy újabb baleset miatt anya is korházba került, akit bár megmentettek, de ennek az volt az ára hogy a járástól kezdve a beszédig mindent újra kellett tanulnia. Így én rám maradt hogy öccsémet,magamat és anyát is el lássam, ezért a lehető legtöbb munkát elválaltam. Végül Josh kiköltözött a nagyiékhoz Kaliforniába egyedül hagyva engem és anyát. Fájdalmamat abba folytottam el hogy kisebb novellákat kezdtem el írni, amit a netre posztolgattam, míg egy könyvkiadó fel nem figyelt rá és egy szerződést kértek, hogy írjak nekik mégtöbbet. El is fogattam az ajánlatót, hiszen annyi fizetést ígértek amiből nem csak a lakást, hanem anya ellátását is tudtam fizetni és nyugodtan lemondhattam a többi mellékállásról. Hamar híres is lettem, így elég ritkák voltak az olyan alkalmak amikor szabad voltam mint most. Mikor végeztem a csokimmal leraktam az asztalra a pénzt és éppen indultam volna, amikor valaki hátulról megszólított.
- Elnézést! Mia May? -kérdezte egy nálam három-két évvel fiatalabb gimnazista lány.
- Igen. Segíthetek?
- Nos... - birizgálta zavartan a pulcsija alját- az lenne a kérdésem nekem meg a barátnőmnek, hogy kaphatnánk -e esetleg autogramot? - nézett végre szégyenlősen a szemembe.
- Hogyne -mosolyogtam rá barátságosan és gyorsan aláírtam a papírt amit felém tartott.
- Köszönöm - mondta teljesen paradicsom piros arccal. Szegény - És további szép napot! - köszönt el.
- Neked is - mondtam én is, de olyan halkan hogy azt senki más nem is hallotta rajtam kívül.
Szép lassan sétáltam haza. Nem volt sok kedvem haza menni, mert tudtam amint leülök kezdhetek neki újra az írásnak. Jó állás volt, mert jól megfizettek és otthon végezhettem, de volt hogy egymás után három napig nem volt semmi ihletem. Végre elértem a hatalmas házat és bánatosan nyomtam be a kapu kódot. Lassan indultam a lépcső felé, amikor a kapuval szemben lévő lakásból a házban egyik szeretett, idős hölgy, Mrs. Mannie lépett ki éppen.
- Ó! Ms. May!- köszönt felém integetve.
- Csókolom- mosolyogtam én is vissza.
- Szívem, hallotta az új hírt? - nézett rám vágyakozva. Hát igen, hiába szerette mindenki, de Mrs. Mannie rémesen pletykás volt, így semmi nem volt amiről ő ne tudott volna és ha ő tudott valamit akkor az sosem maradt titokban. És ezt a szokást sajnos a férje se tudta visszafogni. Josh részben ezért is költözött el, mert olyan téves pletyka kezdett el róla keringeni a néni miatt hogy már nem bírta tovább. Csak három éve volt a tagja a közösségünknek a néni, de szerves része is lett. Nekem igazán semmi bajom nem volt vele amíg nem rólam terjeszt dolgokat.
- Attól függ mi számít újnak- legyintettem a kezemmel.
- Új szomszédja lesz ön mellett. Elvileg két fiatalember- mesélte izgatottan.
- Tényleg? Nos ez tényleg új! - csodálkoztam el. Soha senki nem volt hajlandó kivenni azt a lakást azóta hogy a Jung család elköltözött onnan. Ahogy ez eszembe jutott, gyomrom ismét összeszorult a fájdalomtól. Miért csinálom ezt folyton magammal?
- Na jó, bocsánat, de most már mennem kell. A munka sajnos nem várhat- indultam meg a lépcső felé.
- Ó, hát persze. Menjen csak! Remélem hamar kész lesz a következővel- mondta majd bezárta a bejárati ajtaját.
- Önnek is további szép napot- morogtam az orrom alatt, majd megindultam fölfelé.
Lakásom előtt megállva előkotortam a kulcsom és beléptem. Mint mindig most is mindenhol a kupi uralkodott. Mindig is nagyon lusta volta így max ha kéthetente takarítottam. Töltöttem magamnak egy pohár vizet és a régi szobámba sétálva ledöltem az ágyra. Eszembe se volt írni. Mást se akartam egész nap csak megfeledkezni mindenről : anyáról, Hoseokról, az új szomszédokról. Elővettem a fülhallgatóm és a zenét bekapcsolva relaxáltam, míg sikerült bealudnom.